A családomról röviden írtam már pár sort, nagyvonalakban elmeséltem ki mivel foglalkozik, milyen mentalitású és kb. azt is hol áll a társadalmi ranglétrán. Nem meséltem azonban arról milyen volt a családtagjaim egymáshoz való viszonya és melyek voltak azok a főbb elvek, melyek mentén éltük, s éljük mindennapjainkat.
Nehéz úgy megismerni egy családot, hogy annak tagjai nem magukról készíthetnek leírást, nem maguk mondhatják el, mik azok az értékek, amelyek leginkább meghatározták gondolkodásmódjukat. Ennek híján kénytelenek vagytok beérni azzal, amiket én észleltem a többiekre pillantva.
Szilárdság és korrektség, stabil világkép, pénzközpontú szemlélet, haszonelvűség. Jellemzik őket mindazok a tulajdonságok, amelyek leginkább meghatározhatják a rendszerváltás utáni ember gondolkodásmódját, valamint a 21. század emberének mindennapjait. A saját igények háttérbeszorítása és az állandó kenyérharc miatt a luxusról és az érzelmi boldogságról való lemondás igazán mélyen beívódott szüleim agyába. Azt tudnotok kell, hogy nem szerelmi házasság az övék, ha rájuk nézek és kapcsolatukat boncolgatom, inkább hinném őket egy viktoriánus korabeli érdekházasságban élő ifjú nemesi párnak, mint modern házasoknak. Nem dúl lelkükben érzelmi forradalom és nem egyéb, mint a hazugság szerelme lengi őket körül.
Édesanyám gyermekkorában nem volt gazdag, nagy paraszti családból származott, akiktől a kommunisták a 2. vh. után elvették gyümölcsöseiket és a legjobban termő földjeiken méregmedencéket alakítottak ki. A környező földterületeket ezekből a méregmedencékből látták el vegyszerekkel, ezekből permetezték a fákat. Kislányként még libákat is terelt, így a fizikai munka révén hamar megtanulta a pénzt értékelni. Az én életemből ez már hiányzott, ezért is alakulhatott másképp az én gondolkodásom. Édesanyám a középiskolában ismerte meg édesapámat, aki már akkoriban trabanttal járt, ez nagy szó volt, hisz éveket kellett várni egy-egy ilyen kék csodajármű megvásárlására. Az egyetemen már saját lakásban laktak, amit apai nagyszüleim vásároltak az ifjú párnak. Máig általam érthetetlen módon a nagyszülők között soha nem volt ellenségeskedés az anyagiak miatt, hisz összekötötte őket a közös gondolkodás, a vallásos hitük, ellenszenv a rendszer iránt és a majdani unokákba vetett remény.
Azt hiszem a reménykedésük kissé elhamarkodott volt. Szerencsére vagy épp ellenkezőleg, nem érhették azt a „szégyent”, hogy lássák, leszármazóik miként fejezik be az iskoláikat, miként állják meg helyüket a megváltozott környezetben.
Talán jobb ez így, hiszen ezáltal nem kellett szembe nézniük azzal, hogy én meleg és azok közül is a szexőrültebb fajtából való lettem. A tudatlanságuknak köszönhetően én különösen jól jártam, örököltem utánuk, nem tagadtak ki és így talán kicsivel nagyobb biztonságban érezhetem magam. Az örökrészem nem túl nagy és most még nem is túl értékes, főleg azért nem, mert egyáltalán nem likvid, így használhatatlan, olyan mintha nem is lenne. Fentebb már írtam, hogy a régi földeket a komcsik bevették a közösbe, a rendszerváltozás után azonban a család kárpótlási jegyek útján egy részét visszakapta. A kárpótlási jegyekből a család ismét földet vett, és abba erdőt telepített. A nagyszülők halálával tesómmal együtt 200 hektár erdő boldog tulajdonosaivá váltunk, aminek mérete persze évről évre csökken, hiszen kivágni még nem lehet, az energiaárak növekedése miatt pedig egyre többen dézsmálják. Rossz a gazdasági helyzet, de azért még örökölni mindig könnyebb!
