Sándor – aki ráébresztett valóm valójára…

hogtied képe

Alkalmi segédmunkásként dolgozott azon a nyárom, ahol szakmunkásként én; egy felszámolás alatt álló kertészetben. 195 cm magas, arányos testalkatú jó húsban lévő srác; mindig fekete és rongyos „Metallica” pólót, rövidnadrágot és 46-ös magas-szárú Puma cipőt hordott. Combjai, lábszárai szőrösek, haja hosszú volt. Azon a forró nyáron már szinte semmi érdemleges teendő nem volt a virágok között: a növények jó részét már elszállították szaporítóanyagnak, a kiemelt virágágyak jó részéből kihordták a földet a közeli laktanyából bérelt sorkatonák, és a Sándorhoz hasonló alkalmi „melósok”. Nekem szinte csak a felszámolást és a leszerelést kellett koordinálnom. Akárcsak a segédmunkások és sorkatonák ténykedéseit. Forró nyár volt: még forróbb a hatalmas és szinte üres üvegházban. Sok hétvégét vállaltam be, mint magányos ember, és Sándor is sokat hétvégézett; miután barátnője faképnél hagyta. És elég sokat dumáltunk a világ dolgairól; valahogy emberileg egymást és kölcsönösen szimpatikusnak találtuk. Kettőnk között három év különbség volt – ő volt az idősebb. Sokat dumáltunk egymással – hisz sokszor csak üresjáratok voltak a napok július végén. A sorkatonák egyre ritkábban jöttek, és már csak Sándor maradt meg egyedül a segédmunkások között. Nem tudom, hogy a katonák egymás közötti „szívatásai”, vagy csalódása, vagy mi hozta ki belőle az őszinteséget. Lehet, hogy az, ahogy örömmel (és alant néha dagadó hímtaggal) néztem a sorkatonák „szívatását”, vagy az, hogy elég keménykezű voltam a segédmunkásokkal, nem tudni. Meg egyszer-kétszer volt úgy, hogy arról beszélgettem sorkatonákkal –válaszul az ő szívatós sztorijaikra- hogy én hogyan kötöznék és „szívatnék” meg valakit. De egy késő délutáni egyik nagy dumáláskor elárulta, hogy azt élvezi, ha megkötözik és megalázzák, megkínozzák. Kissé bizarrnak tűnt mikor egy háromnapos hétvége előtt – ekkor a kertészetben már csak négynapos munkahetek voltak – javaslatot tett egy „szadista” hétvégére. Vagyis arra, hogy kötözzem meg különböző módokon, és „büntessem”; és ha a büntetés során „tiltakozik”, vagy „ellenáll”, akkor még keményebben „büntessem”. Én meg belementem: valahogy szerettem nézni, ha mást „szadiznak”. És most eljött az ideje, hogy ki is próbáljam. Csak meztelenkedésre nem voltam hajlandó – és ezt Sándor is elfogadta. Gondoltam, hogy egyszer kipróbálom – és az élet idesodorta az „önkéntest”.

Meleg volt ez a péntek már kora reggel. Sándor a szokásos fekete „Metallica” pólóban, rövidnadrágban és a magas szárú 46-os Puma cipőjében, én a szakadt kék munkásoverallban és sportcipőben. Az üvegház, ahol a tanyánk volt, ideális helynek tűnt az efféle mulatságra. Oldalfalai bemeszelve – védelem a túlzott napsütés ellen-, és az utolsó volt a telepen. Kilométerekre nem volt rajtunk kívül senki. Az üvegház hátsó bejárata –amit azelőtt műtrágyaraktárnak használtunk- ideális hely volt. Volt egy hosszú pad bent, és kötéllel is el voltunk látva bőven. Ezen a pénteken reggel hétkor nekiláttunk a hosszú hétvégének. Sándor hasra feküdt a padon, és én kezeit hátrakötöztem úgy, hogy csuklói merőlegesek voltak egymásra. Igyekeztem alapos munkát végezni, nehogy könnyen kiszabaduljon: a kötelet átlósan is, és csuklói mentén is áthúztam, közben több ponton csomót kötöttem. Utána a bokáinál kezdtem lábait megkötözni úgy, hogy a kötél közepét igazítottam be a bokáihoz, és szimmetrikusan kezdtem körbetekerni a bokái között. Mikor vagy tízszer körbetekertem pár szimpla csomó közbeiktatásával, utána erre a huroksorozatra merőlegesen is meghúztam a kötelet, majd így is megcsomóztam. De volt szabad kötél még bőven a bokákra tekertek közül. Lábait meghajtottam úgy, hogy a cipőtalpait ujjaival érinthette Sándor. A kötél szabad végeit áthurkoltam a csuklók körül, majd újabb csomó jött a bokáknál. Eközben Sándor izgett és mozgott; „kényelembe helyezte magát” a padon. Hogy tovább fokozzam a hangulatot, és hogy elfogyjon a kötél két, még szabadon maradt kétméteres szakasza, újabb hurkokat iktattam be Sándor életébe. A kötél két végét átdugtam a hóna-aljai alatt úgy, hogy azok az ellenétes oldalon lévő vállaknál bukkanjanak ismét elő, és Sándor lapockái között egymásba kapaszkodtak egy jó nagy csomóban. A csomó készítésekor igyekeztem ügyelni a szimmetriára: így vagy a fejénél kellett állnom Sándorral, vagy a térdeinél.
De jobb ötletem támadt: lovagló ülésben ráültem Sándor összekötözött bokáira. Úgy, hogy lábfeje az erogén zónáimnál voltak, és cipői orra majd a köldökömnél voltak. Sándor sóhajtott egy nagyot, és lábfejét a hasizmaim irányába nyomta, miközben háta –és így lábfeje- fölé hajoltam. Ekkor olyan érzés fogott el, mint azelőtt soha. Csodálatos érzés, minek közben felszabadultnak kezdtem érezni magam. Éreztem valamit: ott, ahol testem eddig mondhatni inaktív volt. Éreztem, hogy férfiasságom jellemző szerve egyre inkább méretet vált: növekszik. Nagyok kellemes és felszabadító élmény volt, ahogy egyre inkább nagyobbá vált abban a térben, melyet az alhasam, és ruhám mellett Sándor cipői határoltak. Sándor érezhette a változást, mert a csomó készítése közben állandóan mozgatta lábfejét. És ahogy mozgatta lábfejét, úgy jöttem rá arra, hogy élvezem a szituációt. Igen, a szó szoros értelmében élveztem. A csomó elkészült, de a keménység és a jóérzés megmaradt. Kiegyenesedtem, de Sándor lábfeje követte ezt a mozdulatot, miközben megpróbálta hátához és kezeihez kötözött lábait kiegyenesíteni. A mozdulattól azt hittem, hogy leesek, így megkapaszkodtam Sándor vállaiban, a háta fölé hajolva, de jobban, mint a csomókészítéskor. Ezzel a mozdulattal lábfejei elmozdultak; a balt a baloldalamban, a jobbat a jobboldalamban éreztem. Így még jobban ráhajoltam Sándorra, szinte rajta feküdtem, kezeimmel átkaroltam Sándor nyakát úgy, hogy bal kezemmel a jobb vállát érinthettem meg és fordítva. Lábfejei már több mint derékszögűre nyíltak ki egymáshoz képest, és egyre inkább éreztem azokat az oldalaimban. mikor elüvöltötte magát – a várva várt fájdalomtól. Jóleső érzés volt az oldalamba mélyülő lábak okozta kényelmetlenség. De az üvöltéstől megijedtem. És egy hirtelen mozdulattal befogtam Sándor száját. Mmfffff… többet nem is tudott mondani. Vagy öt percig tartottam így: ő eközben csípőjét próbálta mozgatni jobbra-balra, és fejét azzal ellentétes irányban, miközben próbáltam magam bokáin ülve és háta fölé hajolva magamat Sándoron tartani, úgy hogy még a szája is befogva maradjon. Miközben hímvesszőm egyre merevebbé vált. Ez nagyon jó volt -monda Sándor miután szóhoz jutott, és én megint kiegyenesítettem magam-, kezdesz rájönni az ízére. Tudod mit? –kérdeztem vissza- igenis élvezem! És ezzel egy mozdulattal megfogtam Sándor lábfejeit és oldalirányba nyomtam egy határozott mozdulattal. Külső lábélei belenyomódtak altestének széleibe; miközben egy újabb üvöltés közben megfeszült az egész teste. Addig tartottam így lábfejeit, amíg üvöltött. Majd, mikor elfogyott a szusz belőle, elengedtem: de úgy, hogy azok ismét közrezárják a merev hímvesszőmet. Ami méretváltozása következtében a makkom pont a cipőorra és alhasam közé került. A visszalendülő cipőorrok közrezárta a makkom; és hirtelen forróság öntötte el altestem. Bizony, magömlés volt –szinte egyenesen bele a köldökömbe-, ami egy idő után meglátszott a munkásoverallon is.
Így maradtam, és miközben a forró élvezet elterjedt altestem táján, azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet Sándor ordítását egy kicsit halkabbá tenni. Ugyanis rettenetesen visszhangzott a 90 méter hosszú és 20 méter széles üvegház 20 méter belmagasságú légterében. Még szerencse, hogy csukva voltak a tető- és oldalablakok. A magömlés végeztével ismét összegörnyedtem Sándor háta fölé hajolva, és ekkor megláttam a növényvédelmi kézi szerkocsit. Annak tetején a két gázálarcot. Hagyományos növényvédelmi gázálarc volt műanyagból, az orr magasságában középen a légszűrő házával, és az arcszélességgel egyező, és kb. 10 cm széles plexiüveggel. Nem az egész fejet takarta be, hanem a fej hátoldalánál és a tarkónál lévő két gumipánttal volt rögzíthető. Így felálltam Sándorról, hogy magamhoz vegyem a gázmaszkot. Sándor hátranézett, miközben hátába hajtott lábait próbálta a kötések ellenére kiegyenesíteni, és meglátta a foltot az overallomon. Látom élvezed… jegyezte meg. Mennyire lehet durva a játék? – kérdeztem vissza. Miért? – kérdezett vissza. Ekkor rámutattam a gázálarcra. Ahogy óhajtod uram! – kiáltott fel lelkesen Sándor – és lehet ennél durvább is! Megütni nem foglak – feleltem, már a gázálarccal a kezemben. Odaérve Sándorhoz, láttam, hogy az egyik cipőm fűzője kikötődött. Letettem a gázálarcot, és a padra tettem a lábam, hogy bekössem a cipőm. Pont Sándor arcához. Ami adta a következő torturális ötletet. Csókot rá – parancsoltam Sándorra és az orra alá toltam lábfejem. És Sándor megcsókolta műbőr sportcipőm gumi? orrát. Jólesett, ezért jobban a szája elé tettem, és ráparancsoltam: nyald rabszolga! És ő kezdte nyalogatni a cipőmet a lábujjaimnál. Körbenéztem, és a vele szemben lapra hajtogatott doboz halomra ültem, kinyújtottam lábam, és elétettem. Miközben ő próbálta szájával és nyelvével elérni cipőm talpát, én azon gondolkodtam, hogy én hogyan helyezkedjek el azért, hogy Sándor a talpat is tudja nyalogatni, de én is lássam a ténykedését. Valahogy kényelmetlen volt: már mindkét lábam eléje tettem, ő cipőim orrát és talpának élét nyalogatta, én meg próbáltam kényelembe helyezni magam. De sehogyan sem tudtam úgy odafordítani cipőm talpát, hogy vele szembe ülve maradjak, és ő is nyalhassa. Így jó tíz perc után felálltam, majd feje jobb oldalához álltam neki háttal, majd bal lábam hátrahajtva sikerült úgy a cipőm talpát Sándor szájához tenni, hogy nyalogathassa azt. De nehezen maradtam egyensúlyban, mert látni akartam ténykedését. Végül jó tíz perc után megegyeztünk abba, hogy a „nyalakodást” valahogy máskor és más pozícióban folytatjuk. Sándor bólintott, és én fejére húztam a gázmaszkot.
Tökéletesen az ő mérete volt. Mikor fején volt a maszk, megnéztem, hogy nem maradt-e benne a szűrőbetét. Hisz nem akartam, hogy teljesen megfulladjon. Miután a gázálarc a helyén –Sándor fején- volt, és szűrőbetét sem volt benne, lovagló-ülésben ismét helyet foglaltam Sándor hátrakötözött bokáin. Ő ficánkolni kezdett alattam, és én megint megmarkoltam lábfejeit: és oldalirányban jó erősen megnyomtam. Érdekes volt Sándor gázmaszkbeli farkasüvöltése – de nem visszhangzóan hangos, de én élveztem még az ilyen üvöltését is. Valami újat kéne kitalálnom – gondoltam – és elkezdtem csiklandozni az oldalát. Előbb a balt, aztán a jobbat, majd egyszerre mindkettőt. Sándor ide-oda mozgott alattam, és jó nagyokat szuszogott a maszk alatt. Miközben a mocorgás miatt lábfeje megint altestemhez feszült – közrezárva megint merevedő hímvesszőmet – újra elöntötte altestemet a kellemes forróság, és a felszabadult élvezet érzése. Jobban ráhajoltam Sándorra, miközben hímvesszőmet egyre inkább beszorította Sándor lábfejei és az altestem által határolt tér. Ekkor két kezemmel megmarkoltam Sándor derekán a lágyabb részeit, miközben hátam homorú helyzetbe hoztam. Megmarkoltam, de hatalmas elánnal: éreztem hogy a hüvelyk és a többi ujjaim egyre közelebb kerülnek egymáshoz, úgy hogy köztük volt Sándor teste. És a két kezem is egyre közelebb kerül egymáshoz, miközben köztük volt Sándor teste. Sándor elüvöltötte magát és tovább jajgatott, intenzív oldalazó mozdulatokba kezdett. Közben lábait megpróbálta kiegyenesíteni, és lábfejét még inkább altestembe nyomta. Én ujjaimat folyamatosan mozgatva mozgásba hoztam Sándor lágyabb részeit. Ahogy Sándor felfelé nyomta lábait, és én ahogy szorítottam az oldalait, úgy feszült meg a teste attól a huroktól, ami lábait kötötte össze a vállaival. Időnként Sándor belecsípett védekezésképp a combjaimba; megszüntetve ebbéli ellentámadását ragasztószalaggal egymáshoz ragasztottam az ujjait. Lélegzetvétel után ismét háta fölé hajoltam alaposan, és tenyeremmel a füleit kezdtem el dörzsölni. Hiába forgatta fejét, mindig maradt egy védtelen fülcimpa. Sándor bírta az iramot, és én egyre inkább belemelegedtem. Üvöltése sem volt olyan fülsértően hangos a gázmaszkban. Újabb tortúra keretében mindkét oldalán végighúzogattam bordáin az újhelyeimet: eleinte gyengéden, majd egyre erősebben: végül ugyanazokat a markolásokat végeztem a bordáin és mellkasán, mint oldala lágy részein. Rövid ötperces szünetek követték a negyedórás-húszperces tortúrákat; és ezekkel ment el a délelőtt nagy része. Kicsit pánikba estem, mert attól tartottam, ha ebédidőre feloldozom Sándor kötelékeiből, nem akarja majd újabb rabszolga igába hajtani magát. Egyik ilyen –tíz óra magasságában megejtett- ötperces szünetben újabb ötletem támadt, mikor vizelni menet megláttam az egyik volt kollégám magas szárú Nike sportcipőjét, amit munkába használt. Eléggé „lerohadt” állapotban, de egyben volt. Így a magas szárú Nike-val a kezemben tértem vissza, amit a Sándor fején lévő gázmaszk légzőnyílására rögzítettem fel: a Nike szára pont ráillett a kör/henger alakú légzőrészre. Először leverte a cipőt a maszkról Sándor az ide-oda mocorgással, de a padon úgy elhúzva, hogy a feje lelógjon, már másodjára nem tudott megszabadulni a gázmaszk új légszűrő betétjétől. Mindenesetre a pad alsó részén látszott, hogy Sándor is a szó szoros értelmében elélvezte a délelőttöt. A délelőtti lovaglótréningnek a déli harangszó vetett véget. Ekkor Sándor fejéről levettem a speciálisan átalakított gázmaszkot, de nem oldottam ki köteleit; csak a lábát a vállával összekötő hurkot bontottam ki. De így is még gúzsba kötve maradt. Ebédidő –jelentetem be. Basszus –morgott Sándor- nem hoztam kaját. Nem baj, majd megosztom veled az enyémet – feleltem, és egyben visszakérdeztem: benne vagy egy kis etetésben? Persze – válaszolt Sándor, és én a két üvegházat összekötő folyosóról átvittem a „fészkünkbe” az ebédem.
Az etetés szintén a szadizmus jegyében zajlott. A falatokra szétszedett kenyérdarabokat cipőm orrára tettem, és úgy tettem Sándor szájához: ő pedig szorgalmasan befalatozta azokat. Ugyanígy tettünk a szalámi és sajtdarabokkal. Gondoltam, hogy megitatom, de ezt nem lehetett megtenni, amíg Sándor hason feküdt gúzsba kötve a padon. Óvatosan megpróbáltam oldalára fordítani, de egy rossz mozdulattól térdei lecsúsztak a padról, és combjai is már a pad alatt voltak; súlypontja a padon kívülre esett, miközben én vállainál fogva csak a padról való balesetveszély-mentes lekerüléséhez tudtam asszisztálni. Sándor gúzsba kötve, és az oldalán feküdve a földre került. Hogy ne legyen olyan száraz az étrend, gondoltam, hogy egy kis desszert is jól esne. Csakhogy a magammal hozott tábla csokoládé megolvadt a nyári napsütésben 35-40 fokra felmelegedett üvegházban. Megláttam a magas-szárú Nike-t, ami leesett a gázmaszkról. Újabb perverz ötlet jutott eszembe Sándor újabb kívánt megaláztatására. A tábla megolvadt csokoládét módszeresen rákentem a 44-es méretű Nike talpára, és úgy adtam oda Sándornak. Sándor cöcögve fintorgott egy kicsit, úgy az oldalán feküdve gúzsba kötözve, mire válaszként a szájára csaptam a csokoládés cipősarokkal. Nem tetszik rabszolga? Sándor megnyalta a száját megtisztítva a ráragadt csokitól és elnézést kért. Uram – üvöltöttem rá, miközben egyik fülére léptem. Elnézést uram – felelte – bocsásson meg. Majd csak annyit mondott, hogy „nagyon kreatív vagy”. És még messze nincs vége a hétvégének – bíztattam, miközben megkezdte az olvadt csokoládé lenyalását a Nike talpáról. Kezemmel mindig manővereztem a Nike-val Sándor szája előtt. A nyalakodást kezdte a saroknák, folytatta a talpon az orr irányába haladva; én meg módszeresen nyalattam vele, hogy a talp redői is tiszták legyenek. Közben láttam, hogy Sándor férfiassága újra növekedő méretváltozáson megy át: úgy tűnt, hogy rövidnadrágján át akarna utat törni magának, de békén hagytam, hadd élje a saját életét. A Nike orrészére kicsit több csokoládé jutott a kelleténél, ezért azt úgy tettem Sándor szájához, hogy onnan úgy nyalhassa le, mint tölcsérből a fagylaltot. A Nike gumírozott orrát egy pillanatban és két percre teljesen belenyomtam Sándor szájába úgy, hogy én eközben a háta mögött voltam: és a Nike-t az orrészével benne tartottam Sándor szájában. Éreztem és láttam a pofacsontok mozgásából, hogy szorgosan tisztogatja a szájában lévő lábbelit. Miután jó félórás nyalakodás végén az olvadt csokoládé helyett már Sándor nyálától tocsogott a magas-szárú Nike, eljött az itatás ideje. Csakhogy nem volt pohár az üvegházban. De volt egy literes műanyag üveg. Amit megtöltöttem csapvízzel; majd az üveg száját odatartottam Sándor szájához. De valahogy elügyetlenkedtük mindketten, mert a víz nagyrészre mellé folyt. Újabb gondolat támadt bennem, és Sándor –még mindig gúzsba kötött állapotban hanyatt fektettem. Így kezei a föld és a háta közé kerültek, és térdeit felemelte, miközben combjai derékszöget zártak be derekával. Így már nem ágaskodott el, hanem alhasához simult megdagadt férfiassága. Újabb palack vizet hoztam. Valahogy nem tudtam, hogy mégis hogy itassam meg Sándort: valahogy hiányzott az, hogy egymáshoz érjen a testünk. Valahogy nem tűnt élvezetesnek az, hogy mellette térdelve itassam meg. Így újabb ötlettől vezérelve ráültem Sándor mellkasára térdelő helyzetben.
Sándor szembetalálta magát az én –overallban- megnőtt hímvesszőm körvonalaival; miközben térdeim Sándor feje mellé kerültek két oldalról. Lábszáram combjaim alá húztam, és jóleső érzést fogott el attól, hogy fel-alá „hintáztam” Sándor minden egyes lélegzetvételétől. Szája elé tettem a palack vizet, amit Sándor mohón nyelni kezdett; eléggé leizzadtunk mind a ketten. Benyelte egy ültően fekvő helyzetében az egy liter vizet. Én nem voltam szomjas. Sándor nagyokat sóhajtozott, miközben én egy kissé hátracsúsztam mellkasáról a gyomorszájára, majd onnan hasfalára. Ekkor éreztem hátsó felem alatt hímvesszejének pozícióját. Kicsit megigazítottam magam ülő helyzetben. Sándor ekkor említette meg, hogy zsibbadnak a lábai. Csak nem szólni merészeltél rabszolga? – kérdeztem vissza, miközben egy mozdulattal beültem a két combja közé, miközben térdeit oldalirányban a föld felé nyomtam. Ááááááá… á dehogy –jajgatott felelte, miközben elengedtem, majd belemarkoltam a combjaiba. Felálltam, és eloldottam a lábát a háta mögött a kezéhez rögzített csomókat és köteleket. Lábai kiegyenesedhettek, de a bokáit egymáshoz szorosan tartó hurokcsomókat nem oldottam el, így próbáltam lábra állítani. Az első kísérlet nem jött össze; hóna-alja alá nyúlva próbáltam meg felállítani, de hirtelen előrebillent, mire én egyik kezemet kihúzva hóna-alja alól, átkaroltam mellkasánál. Majd térdre rogyott. Ott térdelt előttem. Hirtelen nem tudtam, hogy mihez kezdjek. De végül talpra állítottam. Arra gondoltam, hogy olyan szadizási pozíciót kell Sándornak teremtenem, hogy lábai ne zsibbadjanak, és egyenesek maradjanak. Mit szólnál egy kis fellógatáshoz? –kérdeztem, miközben szemügyre vettem a kis helyiség tetőablakának nyitótengelyét. Legalább kilógom magam – felelte, miközben én a kivitelezésen gondolkodtam így délután fél kettő tájban. Mert nem bíztam abban, hogy a kötelek megtartják a súlyát. De tele volt kacatokkal a „kuckó”, mert az üvegház leszerelt gépészeti elemeit ide hordták össze. Így bőven volt csőbilincs, és jó hosszú láncok is. És volt olyan csőbilincs, mely Sándor egymásra merőlegesen megkötözött csuklóira pont feszesen passzolt. Így megkötözött csuklóira kapott még két csőbilincset, melyek csavarral kerültek rögzítve: egymásra merőlegesen, csuklóira meg 45 fokban záródókat. Majd a csőbilinccsel is megkötözött kezeit áthurkoltam a láncokkal, aminek másik végét átvetettem a fejünk felett lévő hengeren, mely azelőtt a tetőablakot volt hívatott felemelni. Sándornak úgy látszik tetszett az ötlet, és a kivitelezés, mert férfiasságának szerve csak úgy duzzadt az élvezettől. Még nem tudtam, hogy hogyan fogom a lánc segítségével Sándort olyan magasra emelni hátrakötözött és most már bilincselt kezeinél fogva, hogy lába ne érintse a földet; de azért kézi erővel megkezdtem az emelést, miközben azon gondolkodtam, hogy mihez rögzítsem a lánc másik végét. Végül a Sándorral szemben lévő egyik valamikori fűtéscsövet szemeltem ki. Hajolj meg urad előtt rabszolga! – kiáltottam Sándorra, mikor testem súlyával ránehezedve jó nagyot rántottam a láncon, majd ugyanazzal a mozdulattal ráhurkoltam a szabadon fityegő részt a fűtéscső nagy és már rég nem működő csapjára. Sándor ekkor előregörnyedve himbálózott a föld felett, talpa és a talaj között jó 15 cm hiányzott, ha megfeszítette bokáinál összekötözött lábait, miközben megpróbált lábujjhegyre állni. De azért még vagy 10 centit emeltem rajta.
Sándor így is magasabb volt nálam, így meghajolva feje pont mellkasom magasságába került, hosszú haja a hirtelen rántástól körbeölelte arcát. Haját összefogtam, és tarkójánál pólója alá tettem be. Eközben összekötözött lábaival rúgkapált, és emiatt elkezdett tengelye körül forogni. És én lendítettem egyet rajta, hadd forogjon sebesebben. Majd mikor megállt a forgás, kitaláltam az újabb tortúrát: egy kis vesszőzést. Csakhogy mivel. A természet gondoskodott róla: az üvegház egy részébe jó nagy csalántövek telepedtek meg. Sándort egész felvillanyozta az ötlet, csak ne túl erősen csapkodjak. Persze, ő fűzfavesszőre gondolt, vagy a seprűnyélre, amit épp meglátott. De mint kiderült csalánnal nem próbálta. Mielőtt begyűjtöttem volna a vesszőzés eszközét, ismét ráadtam a gázálarcot: hogy üvöltése ne legyen kilométerekre elhallható. Ez a nyári délután elérkezettnek látta az időt, hogy Sándor kipróbálja, hogy milyen az, ha más veri csalánnal az övét… akarom mondani őt vesszőzi csalánnal. Jó nagy, méteres csaláncsokorral tértem vissza. Sándor még a gázmaszk alól is jól láthatóan tágra meresztette szemeit, mikor meglátta a vesszőzés általam felhajtott eszközét. Mehet? – kérdeztem rá, miközben a fél tucat méteres csalánszár egyikét megsuhogtattam a levegőben. Sándor bólogatását igennek vettem, és lendületet vett a csalánszár, mely lendülete Sándor alsó lábszárainál tört meg. Sándor jajgatott, miközben lábait rángatva megpördült a tengelye körül. De a csalán elég sok levelet vesztett. Így maradtam annál a megoldásnál, melyben a csalán leveleit gyengéden végigsimítottam Sándor bokáinál még mindig szorosan összekötözött lábszárain és combjain. Sándor vonaglását öröm volt nézni; ahogy ide-oda himbálózik, miközben lábaival mindig megpróbálta kikerülni az őt simogató csalánt. Időnként a csalánszárat pólója alá dugva megkenegettem hasát, mellkasát és hátát is. És hogy jobban hozzáférhessek Sándor testfelületéhez, a pólóját felhúztam egész a hóna aljáig, úgy, hogy hátának alját ráhúztam homlokára, ami betakarta gázálarc fedte arcát. Jó háromnegyedóra simogatás után Sándor lábainak külső oldala már egész vörös volt, de az összekötözés miatt szorosan egymáshoz simuló oldalai érintetlenek voltak. És már valami újat is ki kellett találnom. És már olyan merevnek tűnt Sándor vonaglása. Így kioldottam a bokáit egymáshoz szorító kötést. Sándor lábszárai a hirtelen szabadságban hirtelen eltávolodtak egymástól, és úgy tűnt, mintha a levegőben terpeszállásban lenne. Így nekiállhattam Sándor lábainak eddig szorosan egymás mellett volt részeit is megkenegetnem. Közben ismét merevedés volt folyamatban mind nálam, mind Sándornál. De azért zavartalanul kenegettem Sándor majd minden testrészét, miközben ő már szabaddá vált lábaival a szó szoros értelmében rúgkapált, és jajgatott a gázmaszk alatt. És én Sándor arcára jó szorosan tettem fel a maszkot.
Egyszóval Sándor a szabaddá vált lábaival egyre intenzívebben rúgkapált, és én a rúgkapálás intenzitásának növekedésével én is egyre intenzívebben kenegettem a csalánszárakkal. De vigyáznom kellett arra, hogy Sándor nehogy eltaláljon és megrúghasson rúgkapáló lábaival. Így valami bizarr vívóleckévé vált részemről Sándor kenegetése. És egy ilyen akció keretében, mikor Sándor combjait hátulról közelítettem a csalánnal, a csalánszár becsúszott rövidnadrágja szárába, de úgy, hogy a csalánlevelek a heréit és merev hímvesszőjét csiklandozták meg, és a szár teteje előbukkant a rövidnadrág gumírozása mögül a köldöknél. Jófajta vadcsalán volt ez, eszméletlenül csípett és szúrt. És hogy teljes legyen Sándor tortúrája, elengedtem a csalán szárát. Sándor ott rúgkapált, nadrágjában a csalánszárral, amin valami tejfehér folyadék kezdett végigcsurogni. De nekem is megvoltak az ebbéli folyékony problémáim: az izzadság, és a délelőtti produktum miatt eléggé nedvesnek éreztem az alhasam és a lábaim közötti terepet. Így kicsit hagytam Sándort önállóan ficánkolni függő helyzetében, miközben valahol máshol akartam megszabadulni az elélvezés materializálódó folyamától. Kifelé menet a valamikori műtrágyaraktárból majdnem hasra estem a Sándoron lévő gázálarc kiegészítéséül szolgáló magas-szárú Nike cipőn. Gonosz gondolatom támadt; és változtattam a koncepción. Fogtam a Nike-t, utána szabaddá tettem a nadrágból kivezető utat. Jó nagyot lendült előre az alaposan megdagadt hímvesszőm, és megállt pont úgy, hogy a makkom a Nike szárába lógott. Ugyanakkor meg is indult a fehér folyam: bele a Nike-ba. Sándor próbált szabadulni az égető és az élvezetének megnyilvánulásától teljesen átnedvesedett csalánszártól, és miközben a Nike aljában már látszó mennyiség jött össze tőlem. Mikor az ömlés véget ért, hímvesszőm megint visszakerült a nadrágba, és Sándor rövidnadrágjából is kihúztam a csalánszárat. Rövidnadrágja egész átnedvesedett, alsónadrágjával együtt. Ekkor megkért, hogy cseréljem le ruházatának ezt a részét a táskájában lévő másik rövidnadrágra. Egyszerű volt a dolog, mert az alsóneműt pótoló betét volt benne: a csere pár határozott mozdulat után megvolt. Lecserélt ruhadarabjait betettem egy kicsi nylonszatyorba, majd táskájába. Már kettő óra is elmúlt délután pár perccel, mikor a megtöltött Nike-t ismét a Sándoron lévő gázmaszk légzőnyílására felrögzítettem. Jó nagy levegőt – bíztattam Sándort, miközben férfiasságának duzzadása jól kivehető volt a cserélt rövidnadrágon. Én meg gondolkodtam, hogy milyen új figurát lehetne még bevetni a további tortúra érdekében. És ekkor eszembe jutottak az üvegház szerte szanaszét heverő csőbilincsek és láncok. Ha már a kezein van kettő, akkor miért ne legyen a lábain is. Egy percen belül volt is két 9 cm átmérőjű csőbilincs rögzítő csavarral, és egy félméteres lánc. Újabb öt perc alatt már a bokái egymáshoz voltak láncolva úgy, hogy a Puma cipője magas szárát jó szorosan fogta maga közé a csőbilincs. Sándor jó nagyokat lélegzett a „dúsitott” Nike levegőjéből, miközben mozgott ide-oda fellógatott helyzetében. Kis szünet? – kérdeztem Sándort. És kérésére leeresztettem úgy, hogy leülhessen az alátolt padra. Jól érzed magad? – kérdeztem. Semmi baj – felelte a Nike-n átjövő hangján – lesz még valami ma? Ha akarod? – kérdeztem vissza, meglepődve azon, mennyit bír ki Sándor. És tíz perc után nekiláttam az újabb felvonásnak.
A szedett csalán mind elfogyott, és amellett az én kezemet is kellemetlenül összecsipkedték, és elegem volt a csalánozásból. Valami mást kellett kitalálnom a tortúra folytatására. Felkészülni – kiáltottam Sándorra, és rántottam egy nagyot az őt a mennyezeti hengerhez rögzítő láncon – hajolj meg urad előtt rabszolga! Az első rántástól Sándor felemelkedett ültő helyéről, majd a padot kirúgva alóla rántottam még egyet láncán, és lábai a talaj felett himbálóztak jó 10 centivel. Elsődleges rögzítés után húztam rajta még harminc centit, és már egész magasan volt Sándor. Himbálózása során csörömpöltek lábbilincsei láncai, ide-oda rázta fejét és emiatt a Nike nedvesebb tartalma itt-ott kezdett előjönni, ahol már hézagok és repedések voltak rajta. Gondolkodásom és Sándor himbálózásai közben levettem a légzőnyílásról a Nike-t, és –ez már eldobható- felkiáltással bedobtam az alattunk húzódó közműalagút kicsike szellőzőnyílásába. De mi legyen az újabb torturális technika. Megnéztem Sándor lábbilincseit, hogy eléggé stabilak-e, és nem lehet-e tőlük olyan hamar megszabadulni. Körbetapogatás során lefelé húztam Sándor bokáit: ami miatt teste még jobban megfeszült, kezei még inkább hátra, feje még előrébb hajolt: és talpai vagy 10 centivel közelebb kerültek a földhöz. Kár, hogy nincs alattad kampó – gyúlt világosság az agyamba, miközben utaltam is egyúttal arra, hogy mi lesz a következő napirend: súlypakolás és megfeszítés. Súlynak való volt bőven: öt-tíz vagy húszkilós fogaskerekek a valamikori ablakemelő szerkezetből. Bokáit összekötő láncok sehol nem értek le a földig, de ha arra pakolom a súlyokat, akkor féloldalasan húzza le a bokái közé rakott csőbilincseket, és sérülést okozhat. De azért gondolkodás közben még bokáit megmarkolva még jobban a föld felé húztam Sándor lábait annyira, hogy talpai a földet súrolták. Sándor teste megremegett a megfeszüléstől, üvöltött egy jó nagyot, miközben bokáit akarta kiszabadítani szoros szorításomból. Persze, hogy nem engedtem el vagy jó tíz percig. Rúgkapált Sándor, miközben megfeszült testtel üvöltött a fájdalomtól. Ez jól esett – sóhajtottam fel, mikor elengedtem a bokáit. Nekem is – felelte Sándor. És ekkor eszembe jutottak a tetőablakok emelőszerkezetiből a betétes fékpofák. Darabonként jó 10-15 kilósak voltak: a fékpofák közötti belső átmérő 9 cm, volt, és a fékpofák egy „dobházba” voltak bezárva. A dobház külső falától rugók szorították a fékpofákat az emelőhengerhez; és a dobház egy csatos pánttal szétnyitható volt oly módon, mint egy csőbilincs. Két perc alatt máris Sándor lábainál hevert a két szükséges „pótsúly”. Felraktam az egyik „bokasúlyt”, de kissé lötyögött. Levettem, és a fékpofákat jobban szemügyre vettem. És végeikről levettem azt a műanyag idomot, melyek azért voltak benne, hogy a két egymással szembeni „dobházbeli” fékpofa fémteste ne érjen és ne ütközzön egymásba; és így ne szoríthassa meg túlzottan a hengert. Az ütközésvédőktől megfosztott fékdobokat, mint súlyokat felraktam Sándor bokáit összefogó csőbilincsek fölé. Sándor belefeszült a mára lábszárát szorosan körbefogó súlyoktól. Izületei ropogtak, és ha lábujjhegyre állt, már leért a lába a földre. Látszott Sándoron, hogy ez már kimondottan fáj neki; és én sem éreztem a szadizását élvezetesnek, ha nem érhettem testéhez úgy, hogy magamhoz szorítsam. Így három órára már Sándor ismét a földön volt: kezei hátánál –még mindig hátrakötözve-, és lábán állva valamennyire, mert nem tudott letérdelni a fékdoboktól. De lábai is hamar megszabadultak a tehertől. Gondoltam arra is, hogy itt lenne az ideje befejezni a mai munkanapot; és a „szadipartit”, amiről a mai napunk szólt. Miközben Sándor kilihegtem magát –még mindig hátrakötözött kézzel- én a „multicar”-nak nevezett kisteherautóval körbejártam a kertészetet, van-e még itt valaki. De senki nem volt rajtunk kívül, csak a kiürített, félig leszerelt, illetve a még üzemelő üvegházak között süvített a léghuzat. Visszaérve feloldottam Sándor kötelékeit, és megegyeztünk abban, hogy másnap – szombaton reggel hétkor – folytatjuk ott, ahol most abbahagytuk. Lezártuk az üvegházat, átöltöztünk, és elindultunk haza.